Egészségmegőrző séta

DECEMBER 10., SZOMBAT, 10 ÓRA

Nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be!

Az ÉKKŐ Egyesület szeretettel meghívtunk minden természetkedvelő gyermeket, családot, idősebb korosztályt képviselő embert egy rövid egészségmegőrző téli sétára. Most beszámolunk a sétákról.

Kassán

Egészségmegőrző séta Hegyikristály módra.
Szerencsére sikerült két eső között sétálnunk a Tóháti lakótelep tópartján és a Hernádnál. Heten gyűltünk össze. Mivel felhős és Kassára jellemző szeles idő volt csak a kisebbik tónál   sétáltunk gyakran meg-megállva ezt meg azt mesélve a lakótelepről, a tóról és a parkerdőről. A tópart a kassaiak egyik kedvelt kirándulóhelye. Sok játszótérrel, a fák alatt szabadtéri „konditeremmel”, vendéglőkkel, bicikli és görkorcsolyaúttal. Megnéztük a kötöttpályás vízisíversenyek helyét a tavon. Csak távolról, mert már fáztunk. A Hernád töltéséről üzenetet küldtünk a folyóval Magyarországra. A zsilip feletti hídon átkelve a víkendházak között elértük a Kertecske vendéglőt, ahol melegben finom nedűket fogyasztva vártuk meg a 12 órai bejelentkezést. A technika ördöge ismét megtréfált egy kicsit bennünket. A zoomon a budapesti csoporton kívül mindenkivel találkoztunk és örülhettünk egymásnak. Jó volt ismét így együtt lenni. Már most örülünk a következő Hegyikristály sétának.
Szép nap volt. Erzsi

Sepsiszentgyörgy

Kedves A-ból B fele sétáló csapattársak!
Olvasva beszámolótokat rájöttem, hogy milyen jó kis összetartó csapattá kovácsolódtunk. Örülök, hogy ilyen szuperül sikerült Nektek is a kirándulás, reméljük, hogy nem csak magunkat fertőztük meg vele…
A mi találkozónk egy sportcsarnok elött volt meghirdetve, melynek két bejárata is van, 11 óra magasságában azt láttuk, hogy szállingóznak az emberek, de nem felénk jönnek, inkább a másik bejárathoz igyekeznek, szerencsére látótávolságban volt az is, így hamar rájöttek, hogy hozzánk kell csatlakozzanak. Az újsághírben az utca nevét is beírtam, így mindenki a hátsó bejáratra gondolt.

Annyira tavaszias idő volt, napsütéssel, + tízen fokkal, hogy alig indultunk el, mindenki kezdett vetkőzni, a réteges öltözet hasznosnak bizonyult.

Leginkább a napilapól értesültek, így kaptak kedvet, volt két +60-as és két  +70-es nyugdíjas hölgy, közülük ketten együtt érkeztek, ismerték egymást régebbről és volt két egyedül érkező, hozzánk csatlakozó hölgy.

Így kis csapatunk 11 személyre kerekedett, elindulva láttam, hogy mindenki könnyen feloldódik, beszélgettünk, ismerkedtünk. A város végén találkoztunk Gothárd Veronikával, a táncoktatóval, aki velünk tartott a Kolcza-gödör melletti mezőre, ahonnan csodálatos a kilátás, látszik a Kárpátkanyar hegyvonulata. A valamikori botanikuskert alapkövénél tartott nekünk egy egészségmegőrző, ízület és izomlazító, relaxációs tornát. Ez a torna meglepetés volt mindenki számára, a tapasztalat azt mutatta, hogy érdemes ilyesmit betenni a sétákra, jól veszik az emberek, hangulatjavító, feszültség kiengedő, összerázó hatása van.

Ismertettük az Ékkő Egyesületet és tevékenységeit.

Láthatóan oldottabban, jobb kedvvel, boldogabban indultunk tovább az utunkon, fel a Kilátóra, ahonnan megnéztük és meg is neveztük az ismertebb és jól látható hegycsúcsokat. Látszott a Lakóca, a Nagy Sándor, ezek egyébként a mi régiónk legmagasabb hegycsúcsai.

Jó volt onnan fentről kémlelni a gyönyörű látványt, elidőztünk, napoztunk, csoportképet készítettünk, előkerültek a hátizsákokból az ízek, lekvárok és kalácsra kenve őket, belekóstolunk a természet adta finomságokba, megosztottuk gondolatainkat. Volt zölddió lekvár, aminek receptjét Barnitól hallottuk, ízes volt a Gabika szilvalekvárja, és én is bepottyantottam a hátizsákba a 2018-as meggylekvárt, amit a gyermekeim pötty-pöttynek becéztek anno.

S mit ad Isten, egyszer csak így a végére „hozzánk csatlakozott” ugyanaz a „természetkedvelő csapattárs”, aki a Földrajz Éjszakáján csak úgy belépett a képbe utólag. Akkor is késve érkezett, mint ahogy most is tette.

Természetesen megkínáltuk az üvegek aljáról kikanalazott lekvárokkal.

Lassan az óra mutatója 13 óra fele közeledett, elindultunk a fenyves fele, hogy keressünk egy szép helyet a zoom-os kapcsolódáshoz, de annyira lelassultunk, hogy félúton kellett megejteni az online találkozót. Az igazat megvallva nem mindenkit láttunk, Vali épp akkor búcsúzott, Moni egy villanásnyira feltűnt a képernyőn, Magdaléna kedves hangja tele volt szeretettel mint mindig, Ági folyékonyan beszélt. Na, szóval ez sem volt a legtökéletesebb, de tanulékonyak vagyunk és előbb-utóbb fog ez is menni.

A fenyvesbe érve már mindenki teljesen relaxált állapotban volt, érzékeltük a természettel való kapcsolatot. Az ösvényen haladva mélázgattam, és hálás voltam, hogy eljöttek a csapattársaim (Zsuzsa, Csilla, Gabika, Barni), hogy eljött a két fiatal önkéntesünk (Panna és Balázs) és nagyon örültem, hogy sikerült megszólítani olyan embereket is az idősebb korosztályból, akik ugyan a városban élnek, de egyikük még soha nem volt ezen a vidéken, a másik csak fiatalabb korában járt errefelé, a harmadik egyedül biztos nem indult volna el, a negyedik nem nyilatkozott, de mosolyogva kérdezte, hogy mikor szervezünk még ilyent, mert szívesen eljönne.

Egész utunk alatt körülöttünk pajkoskodott Bátor és Tappancs, a Zsuzsiék két fájinka kutyusa, kiket autóban elhoztak Kálnokról, hogy ők is legyenek boldogabbak.

Sétánk képeit és a rövid filmet a tornáról Panna készítette, Balázzsal felváltva, amikor épp nem voltak elbűvölve a kutyusoktól vagy egymástól, a tájtól.

Ölelek mindenkit: Tünde

Mohács

Eljött a szombat, december 10. és mi indultunk volna sétálni az erdőbe, ahogy megterveztük. Lehetetlennek tűnt. Olyan eső esett Mohácson, hogy az ernyők sem tudtak segíteni. Nem adtuk fel.

Autóval eljutottunk a Fehér Gólya Múzeum elé. 

Nem tehetünk mást, a múzeumba indultunk. Első meglepetés, amikor beléptünk az udvarra, nem messze a kertben egy gólya nézett ránk. A gyerekek örömét, hogy egy élő gólyával találkoznak, megható volt látni.  

Megtudtuk, a „Pipacs” mentett gólya, már több mint tíz éve él itt és mivel az egyik oldalán a tollak a szárnyain nem nőttek meg tökéletesen, soha nem tudott repülni.

Szerencsénk volt, (én már előre megbeszéltem a múzeum egyik nagyon kedves munkatársával feltételezve netán esni fog) beültünk az előadásra, ebben az évben az utolsóra.  

„TÉLI ÁLOM” volt az előadás címe, már ez felkeltette az érdeklődésünket. Sokat megtudtunk az állatok téli viselkedéséről, az állatok téli túléléséről, az elvándorlásról a téli álomról. Nagyon élveztük az érdekes információkat mi felnőttek és a gyerekek is, ők sokat kérdeztek, kérdezhettek.

Mivel az előadás befejeződött és volt még időnk délig, Monika a másik kedves munkatárs, olyan érdekesen kezdett mesélni az erdőben és a környéken található ritka virágokról, a tavasszal megújuló természetről, olyan beleéléssel, hogy mi is csak ámultunk, mi mindent nem tudunk még erről a csodálatos világról.

Következtek a programok amiről beszélt, tanösvény, dzsungel túra, madarak gyűrűzése is …… A nagy érdeklődést kiváltó program pedig a vízitúra volt kenuval.

Ide visszatérünk tavasszal, az már biztos.

Délben az összekapcsolódást veletek online, újból csodálatosan éltem meg, olyan öröm volt számomra, számunkra, amit nem is tudok leírni. Először az Ágit hallottam Kassáról, aztán láttam is őket Erzsikével, Valinak a hangját azonnal felismertem, Monikát, Andrást pedig Budapesten láttam, de hiába szólítgattam őket, nem hallottak, Erdély és a sétára induló kedves társaimnak köszönöm a találkozást.

A csattanó pedig csak hétfőn következett. A férjem munka után mindig elolvassa a DUNÁNTÚLI NAP-lót. Nagy példányszámban megjelenő napilap. Letette elém az asztalra és nem hittem a szememnek, mi voltunk a címlapon. A mi csoportunk a fotón 12 fővel és egy cikk az előadásról a programról /elküldöm nektek is/.

Nagyon szépen köszönöm Monikának, Tündének és mindenkinek ezt a csodálatos programot, amit „megálmodtunk” és ki-ki a saját lakóhelyén megszervezte és azt, hogy veletek lehettem. A vízi túráról kenuval pedig még beszélgetünk.

A napot pedig egy „pleskavica” ebéddel zártuk, amit egyszer nektek is meg kell kóstolni. 
Öleléssel: Magdaléna

Ajka

Az ajkai séta nagyon jól sikerült .Tudtam olyat mutatni a száz éve itt lakó sétálóknak, amiről még nem tudtak. 

Itt aki eljött, esernyővel jött, mert már otthoni indulásukkor esett az eső. Igy aztán öten indultunk neki a tó megkerülésének. A bemelegítő tornáról  megfeledkeztem, pedig meridián torna lett volna. Persze esernyővel bajos az ilyesmi. A tótól a városi régi temetőn átvágva – szép hely – a számozott és tényleg százlépcsőn feljutva a Babucsa Civil házban ittunk egy jó édes teát, és kicsit beszélgettünk közben a babucsa egyesület vezetőjével a helyről. De már dél volt, és sikerült telefonon a mohácsi csapatnak integetni – ez biztos – aztán másokat is láttunk, de nem tudtam beazonosítani  pl. a kutyás csapatot.  Viszont a malomnál várt minket a tájékozódási futók edzője és  sietnünk kellett. A malom, a közösségi téren kialakított tutó lehetőség , a készülő két szánkópálya még nekem is újdonság volt, pedig én Babucsa városrészben lakom. 

A legközelebbi sétát is ide tervezem, mert még Gabi sem látta a malmot . 

Az eső nem kedvezett a létszámnak, de így is sikerként éltem meg , hogy esernyővel is eljöttek emberek . 

A hajtogatott karácsonyi üdvözlőlapnak örültek Öleléssel : Vali

Budapest

 

Nagyon jó volt olvasni, Vali, a beszámolóját. Leginkább azt érzem, milyen jó lenne mindenhol ott lenni.

Mi is nagyon jól éreztük magunkat, ráadásul, a Földrajz éjszakájához hasonlóan, a séta előtt és alatt nem esett az eső. Tegnap nagyon, és a séta végeztével is kezdett esegetni. 

Mi két családdal sétáltunk, egy kárpátaljai anyukával és két lányával, és egy vak anyukával, a kislányával és a nagyon helyes kétéves kísérő kutyájukkal, aki mindössze két napja van náluk. Többen sajnos betegek lettek.

A Római part olyan része Budapestnek, ami az 1800-as években lett kedvelt hely, sokak kezdtek idejárni, sétálni, fürödni. Széchenyi és Wesselényi népszerűsítette az evezős sportokat, az első versenyt Adam Clark nyerte meg 1842-ben.

Mi azonnal lementünk az első evezős lejáratnál a partra, és onnan sétáltunk a sóderes, faágas, hordalékos parton, ami magasabb vízállásnál víz alatt van.

Mondtam, hogy nézzék meg, milyen hőmérsékletű a víz, aztán kicsit megijedtem, mert az egyik kislány elcsúszott a víznél, de szerencsére nem lett vizes, így el tudtunk indulni. 

Meséltünk a Dunáról, a Szentendrei-szigetről, a hidakról, mindenről, ami a Dunához és a város ezen részéhez kapcsolódik. Szedtünk kagylókat, és találtunk sok fél pár cipőt, aztán később egy padot, ahol egy csomó cipő volt, ahonnan feltételezésünk szerint vihetnek azok, akiknek valamelyikre szükségük van. Megbeszéltük, mi a különbség a kajak és a kenu között, és megcsodáltuk a vízen evezőket.

Séta közben a lányok találtak egymás után három szép hosszú szál rózsát a vízparton. Talán egy fiatalember éppen itt kérte meg a barátnőjének a kezét, aki ezt visszautasította, és a nyomaték kedvéért eldobálta a három szép szál rózsát. 

Még a bejelentkezés előtt elkísértük a vak anyukát, a kislányát és Mankát, a kutyust, – miután sikerült becserkésznünk, és a szabadságától megfosztva, újra pórázra kötni, – a buszmegállóhoz és segítettünk nekik felszállni a buszra, mert hamarabb el kellett indulniuk.

Visszamentünk a partra és gyorsan bejelentkeztünk. Majdnem mindenkit láttunk, de nem hallottunk senkit, és minket sem hallott senki. Mivel korábban elhatároztuk, hogy ezúttal nem fogunk egymás szavába vágva kiabálni, ezúttal sikerült betartanunk az ígéretünket. 

Utána ittunk egy kávét és forró csokit a Fellini Rómában, amit mindenképpen próbáljatok ki, ha arra jártok, mert az idén először tartanak télen is nyitva, ezért megérdemlik, hogy egy kicsit segítsük őket. Jó kis hely, szimpatikus fiatalokkal, szuper design-nal, és jó ötletekkel, nem utolsósorban jó meleg belső térrel, ami tulajdonképpen egy cirkuszi kocsi.

A kárpátaljai családot elvittük a közeli vasúti megállóhoz. Búcsúzáskor elmondták, milyen jól érezték magukat, és mondták, mindenképpen jönnek a következő sétákra is. Hasonlóképpen lelkesedett a vak anyuka is.  

Köszönjük Tündének, hogy megfertőzött minket a sétával, ígérjük, folytatjuk, mert jó és mások is egyetértenek velünk. Pont azt a visszajelzést kaptuk, hogy pont jó volt a távolság, a hely, és minden.

Moni